Kilencedik rész - Egy különös reggel

Helló!
Remélem örültök. Ma délután megcsapott az ihlet - de nyugi nem fájt - és megírtam a 9.fejezetet. Ezzel is kárpótolni szeretnélek titeket, azért, mert ennyit késtem a frissel.
Remélem örültök ;).
Jó olvasás! :* >:D<
xoxo
N.

            Amint kimondta ezt a szót, a szívem gyorsabban kezdett verni, és az arcomat pír öntötte el. Tényleg kimondta? Vagy csak a képzeletem játszik velem?

             - Hogy mondtad? – kérdeztem tőle, mivel valóban kételkedtem abban, hogy kimondta

             - Azt... azt mondtam, hogy... izé... – látszott rajta, hogy zaklatott – szeretlek – mondta mindvégig a szemembe nézve. Látszott rajta, hogy igazat mond. A tekintete mindent elárult.

             - Én is szeretlek – mosolyogtam, ahogy csak tudtam. Tyson is elmosolyodott, és feloldódott a feszültsége. Felkúsztam az arcához, és lehelet finom puszit nyomtam piros ajkaira. Ő persze ettől ismét többet szeretett volna. Csak csókolóztunk, és csókolóztunk... nem is tudom mennyi idő telt el, de mi még mindig egymás ajkát ostromoltuk, amikor elaludtunk. Engem teljesen kifárasztott ez a nap, de Tyson-nak még volt annyi energiája, hogy bebugyoláljon egy takaróba. Az oldalamra fordultam, ő pedig átölelt. Ennyi biztonságérzetet még sosem éreztem. A karjai, mint a falak. Nem engedik, hogy a külső tényezők bántsanak. Pont erre lett volna szükségem Chicago-ban. Olyan sok rossz történt velem abban a városban, amivel amúgy nincs semmi bajom, csak... fogalmazzunk úgy, hogy rossz társaságba keveredtem. Furcsa, mi minden megfordul a fejemben. Látszik, hogy a „szelek városában” születtem. Gondolataim is olyanok, mint a szél.

            Másnap reggel – délben – olyan kipihenten ébredtem – na jó, ez nem csoda – mint még soha. Ismét Tyson mellkasán feküdtem, ő viszont még aludt, így volt időm végigvizsgálni az arcát. Minden apró kis dombot, és völgyet megnéztem, amely az arcán terült el; a gödröcskéket a szája szélén, a szemhéját, az ajkait, melyek szinte vonzották az ujjaimat. Végigsimítottam rajtuk, lágyan, mert nem szerettem volna felzavarni, majd az állára, és a nyakára révedt a tekintetem, és az ujjam. Olyan volt, mintha még mindig álmodnék. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? Vagy csak én gondolom őt annak? Más biztos lelne benne hibákat, de én nem találok, mert szeretem őt. a szerelem pedig – köztudottan – vak. Lehet, hogy majd, mikor már elmúlik ez a tűz, ez a szenvedély amit most érzek, akkor már nem így fogom látni őt. És, ha ez a szerelem sosem múlik el? Mi lesz, ha életem végéig őt fogom szeretni? Egy pár év múlva megkéri a kezem, a nászéjszakán teherbe esek, és szülök neki, egy gyönyörű, egészséges gyereket. Aztán veszünk egy házat, remek állásunk lesz, és gondtalanul fogjuk nevelni a kis csöppségünket. Aztán megöregszünk, és a lányunk/fiúnk elhagyja a családi fészket, majd jönnek az unokák, és a nyugdíj. Egymás mellett, szerelmesen halnánk meg, és a halálos ágyunkon, nem fog elhangzani az a mondat, hogy „Ha újrakezdhetném, sok mindent másképp csinálnék”. Boldogok lennénk, és bűntudat nélkül hagynánk el a világot. Milyen jó is lenne, ezt megélni. Túl tökéletes lenne. Hisz, ilyen nincs! Ilyen tökéletes életet senkinek nem adott még a fenti – az Isten. Legalábbis, én nem tudok róla. De a gondolat nagyon szórakoztató. Boldoggá tesz, pedig tudom, hogy az életem nem úgy fog alakulni, ahogy azt most elképzeltem.

Vajon Tyson miről álmodik? Alszik egyáltalán? Vagy élvezi, hogy kényeztetem, és attól fél, hogyha megmoccan, vagy megrezzen az arcizma, akkor abbahagyom? Na jó, ezt azért kétlem. Ki vagyok én, hogy egy fiút kővé dermesszek az érintésemmel és a  pillantásommal? Habár, szórakoztat a gondolat, mégsem érzem magam olyan fontosnak, hogy ilyesmit tegyek.

            Visszahajoltam a nyakhajlatához, mélyen beszívtam jellegzetes illatát, majd folytattam volna gondolatmenetemet, viszont, Tyson mocorogni kezdett alattam. Egyik kezével megsimogatta a hajamat, a másikkal pedig a karomat

             - Hmm... meg tudnám szokni, ha minden reggel így ébrednék – motyogtam a nyakába, majd felnéztem a szemébe, amely nyitva volt, és engem nézett. Megsimogattam az arcát – a mai nap már sokadjára – és felkúsztam hozzá, hogy egy „jó reggelt csókot” adjak neki, amit ő készségesen viszonzott – jó reggelt – suttogtam ajkai közé, két csók között.

             - Neked is – mondta, miután elváltak ajkaink – hogy aludtál? Nem volt furcsa, hogy itt aludtam?

             - Nem, dehogy. Sőt! Ilyen jót, még soha nem aludtam! Mindig is erre vágytam. El sem hiszem, hogy valóra vált – belecsókoltam a nyakába, ő pedig felkuncogott.

             - Ezzel én is így vagyok. Jó volt végre valakit magamhoz ölelni

             - A jó öreg guminőcin kívül, ugye? – kérdeztem huncut vigyorral az arcomon – csak vicceltem – mindketten elnevettük magunkat. Mázli, hogy Tyson-nak van humorérzéke. Jókat lehet vele nevetni. Igaz, néha túlzásba viszem, és a szimpla „vicc” átmegy gúnyba. Volt, hogy már rám szóltak, de Tyson még soha. Lehet, hogy észre sem veszi? Vagy nem akar megszégyeníteni azzal, hogy rám szól? Jaj! Most nem akarok erre gondolni, mert akkor a maradék jókedvem is elmenne. Tyson is észrevette, hogy hirtelen milyen komoly lettem.

             - Valami baj van? – kitűrt egy tincset az arcomból, majd csavargatni kezdte azt

             - Nem, dehogy! Csak elmerengtem. Tudod, hogy el szoktam.

             - Na igen, veszélyes, amikor elgondolkozol valamin – ismét nevetésben törtünk ki. Igaza van. Valóban veszélyes. És mostanában egyre gyakrabban űzöm ezt a merész sportot.

            Felkeltünk, lezuhanyoztunk – persze külön-külön – majd lementünk reggelizni. A szüleim kicsit furcsán néztek rám, és a szeretőmre, amit nem tudtam hova tenni. Ashley nagyon csöndes volt, inkább a sonkás rántottával volt elfoglalva. Majd beszélek vele.

            Miután megtankoltunk magunkat, Tyson megköszönte a reggelit, és a vendéglátást, majd a szüleim és Ashley szeme láttára megcsókolt. Szerencsére ez nem olyan volt, mint amilyet általában szoktam kapni, hanem gyors, de lágy, és puha. Nem engedhettem, hogy a család lássa rajtam, hogy mennyire élveztem a dolgot, ezért inkább kikísértem, és az ajtóban követeltem tőle egy igazi csókot.

            Amint elment életem bearanyozója, visszamentem a konyhába, hogy segítsek anyának mosogatni. Arra viszont nem számítottam, hogy mi lesz ennek a mosogatásnak a végkifejlete.

             - Nos, látom, jól megvagy ezzel a sráccal – húú, de gyanús.

             - Igen – mondtam egy kicsit zavartan – miért?

             - Hát... tudod... azt hiszem eljött az az idő, amikor el kéne beszélgessünk – itt egy apró hatásszünetet tartott, majd folytatta – a szexről – a szemeim kikerekedtek, és őszintén szólva, nagyon szívesen visszamondtam volna, hogy „oké, akkor kérdezz bátran, segítek amiben csak tudok!”, de nem akartam, hogy anyu túl perverznek tartson. Úgy látom így is van némi elképzelése, hogy mit tettem volna Tysonnal, ha ők, és Ash nincsenek itthon az éjjel

             - Nézd, szerintem hanyagoljuk a témát. Én tudok mindent, amit tudni kell erről a dologról.

             - Én is ezt mondanám.

             - De én komolyan is gondolom – válaszoltam – és amúgy se erőltessük a témát. Nem szeretnék most erről beszélni.

             - Jó, oké, nem akarok beleszólni a magánéletedbe, de tudnod kell, hogy nem szeretnék idő előtt nagymama lenni – atyám! Rosszabb, mint egy horror film!

             - Nem leszel az. Anyu? Nem lehetne hanyagolni a témát? – kezd egy kicsit elegem lenni ebből az egészből.

             - De igen. Ha gondolod.

             - Remek – mondtam, majd se szó se beszéd, felmentem a szobámba. A fenébe! Vajon Ashley agyát is tompítja a hülyeségekkel? Ohh, tényleg! Beszélnem kell Ashley-vel. Kimentem a folyosóra, majd Ashley ajtaja előtt megtorpantam. Bekopogtam, s amint a húgom beinvitált, beléptem az ajtón.