Nyári pihenő

Aki a tavaly is követte a blogomat, az gondolom most sejti, hogy mi következik. 

Jövőhéten még felteszek egy fejezetet, de aztán két hónapig semmi. Nagyon sajnálom, de a nyarat olyan helyen fogom tölteni, ahol nincs internet. Talán jobb is így. A nyarat fel fogom használni a feltöltődésre, és ősszel ismét jelentkezek. 

Remélem akkor többen lesztek ;). Jól esik, mikor elismerik a tehetségemet :D.

Kellemes vakációt drágáim!

xoxo

N.

Tizenharmadik rész - Örömtűz

Sziasztok! 

Meghoztam az új fejezetet, mert jövőhéten vizsgáim lesznek. Nem akartam sokat késni, úgyhogy letettem a kis fenekem, és megírtam a fejezetet! Remélem örültök! :*

xoxo

N.

             - Nem gondolod, hogy túlzásba viszed a féltékenykedést? – tette fel a kérdést Tyson, miután rákérdeztem, a csütörtök délutáni programjára.

             - Miért vinném? Nem azt mondtam, hogy megcsalsz, hanem megkérdeztem, hogy mit csináltál csütörtökön suli után.

             - Nem azt, amire gondolsz.

             - Honnan tudod, hogy mire gondolok?

             - Sejtem. A zenekarral próbáltam a péntek estére. - ezt olyan nehéz lett volna már az elején megmondani? - De miért érdekel ez téged ennyire?

             - Nos... Ashley látott téged. Mármint, nem téged, hanem egy fiút, aki nagyon hasonlított rád, és egy szőke macát, és...

             - És én lettem az első számú gyanúsított, amiért a húgod hallucinál ugye? – igyekeztem nem felkapni a vizet az iménti mondatán, de rosszul esett, hogy így beszélt a húgomról. Ő mégis csak többet jelent nekem, mint Tyson.

             - Nézd – próbált kedvesebb hangnemet megütni, sikeresen. Azért, látszik rajta, hogy énekes – tudom, hogy nem fogsz hinni nekem, de arra nem gondoltál, hogy esetleg Ashley ellenem akar téged hangolni?

             - Ugyan, miért tenné? – a válaszra nagyon kíváncsi vagyok

             - Hát... mondjuk mert féltékeny – ez elég gyenge volt.

             - Mire? Neki is van barátja!

             - Ouu, akkor mert nem kedvel engem, vagy... mit tudom én?!

             - Na látod, ez az! Nem tudsz te semmit, sem róla, sem a köztünk lévő kapcsolatról, és mégis képes vagy megvádolni a húgomat ilyesmivel – kezdtem kijönni a béketűrésből

             - Te pedig képes vagy engem (!) hűtlenséggel vádolni! Mégis hogy gondolhatod ezt rólam? – az utolsó szavakat szinte kiabálva ejtette ki. Elfogott egy bizonyos félelem, mint mindig, amikor egy férfi, aki közel áll hozzám, felemeli a hangját. Összerezzentem, és próbáltam elrejteni az érzéseket, amiket Tyson szavai váltottak ki belőlem.

             - Katherine – visszatért kellemes, lágy hangja – nagyon sajnálom, de azt hiszem, hogy nekem ez nem fog menni. Ha nem bízol meg bennem, akkor a kapcsolatunknak semmi értelme. Ezzel csak fájdalmat okozunk egymásnak.

             - Én bízom benned. De mondd meg őszintén; megcsaltál? Ha azt mondod, hogy nem, akkor elfelejthetjük ezt az egészet, és minden ismét a régi lesz köztünk. Ha igen, akkor sem haragszom meg, mert legalább tudom, hogy őszinte vagy hozzám. Kérlek, mondd az igazat! – próbálkoztam, hogy kiszedjem belőle az igazságot, mert éreztem, hogy valamit eltitkol előlem.

             - Kath – közel jött hozzám, és mindkét kezével megfogta az arcom, s mélyen a szemembe nézett, gyönyörű kék szemével, mely csillogott a szerelemtől – nem csaltalak meg. Sose tenném. Szeretlek – megcsókolta a homlokom, majd hozzádörgölte az övét – nagyon szeretlek – suttogta, miközben ujjaival lágyan simogatta az arcom, és a hajam. Elolvadtam kedvességétől. Szorosan a karjaiba zárt, én pedig nyakhajlatába fektettem a fejem. Idilli volt ez a pillanat. Kellemes illata fogva tartotta érzékeimet. Teljesen ellazultam tőle, és engedtem eddigi merevségemen, mivel eddig az iménti vitatkozás hatása alatt voltam. Percekig nem engedtük el egymást. Szinte összeforrtunk.

             - Ne haragudj, amiért meggyanúsítottalak.

             - Semmi baj édesem – mondta, s egy puszit nyomott ajkamra – te se haragudj rám. Nem kellett volna ilyen durván reagálnom – szorosabban bújtam hozzá, és boldog voltam, amiért sikerült tisztáznunk ezt a félreértést.

            Miután kibontakoztunk egymás öleléséből, úgy döntöttünk, inkább az ágyon beszélgetünk tovább. A szobámban voltunk, Tyson tegnap este érkezett haza, s ma suli után átjött, hogy megbeszéljük a dolgokat. A délután hátralevő részét együtt töltöttük, majd miután Ty elment, lefeküdtem aludni.

            Másnap meglepetésben volt részem.

            Szerencsére az első pár óra hamar elszállt. Alig vártam az ebédszünetet. Tegnap este nem beszéltem Ashley-vel, úgyhogy ma el kell mondanom neki, hogy mi is történt. Bementem a terembe, s miután tettem a tálcámra ételt, leültem a megszokott helyünkre. Nemsokára csatlakozott hozzám Ashley és Dan is, akik kivételesen nem együtt jöttek. Szóvá is tettem a dolgot.

             - Az osztályfőnöke akart beszélni vele. Na, mesélj! Mi volt a tegnap? Mit mondott Tyson? – elmeséltem neki mindent. Az arcán egy megbánó – és egyben kínos – mosoly jelent meg.

             - Ne haragudj. Tényleg azt hittem, hogy ő volt az. Hátulról hasonlított rá.

             - Semmi baj. De az, hogy hátulról hasonlított rá, az nem azt jelenti, hogy ő is az. Tudod, hogy hány hosszú, göndör hajú pasi flangál New Orleans-ban? Gregory-nak is olyan a haja, mint Tyson-nak, sőt, az ikertestvérének is...

             - Igen, tudom. Még mindig alig hiszem el, hogy Gregory-nak van ikertesója!

             - Én is meglepődtem. Azt hittem, hogy rosszul látok. És a legfurcsább az volt, hogy nem is mesélt róla.

             - Kellett volna?

             - Nem is tudom. Olyan jóban vagyunk. Sok mindent megosztunk egymással.

             - Te tudod – mondta Ashley, fáradt sóhajjal. Egyszer csak színre lépett Dan is. Izgatottnak tűnt. Mintha esélyesnek érezte volna magát, hogy megnyerje a lottót.

             - Csajok, el sem fogjátok hinni, mit hallottam – nagyon fel volt pörögve Dan.

             - Ne kímélj – válaszolt Ash.

             - Képzeljétek, idén is megszervezik az Örömtűz-et! – szinte sikított az örömtől Dan. Csak mi ketten néztünk értetlenül rá.

             - Ohh, tényleg, hiszen ti csak nem olyan rég jöttetek át. Az Örömtűz, egy ünnepség, amit általában tavasszal szokott megrendezni az iskola diákszövetsége.

             - De hát most volt egy ünnepség. Hogy van ennyi pénze az iskolának?

             - Segélyek. Gondolom... – kérdésemre eme rövid választ kaptam. Nem mintha annyira érdekelne az iskola kasszája, de szöget ütött a fejemben ez a kérdés.

             - Mikor lesz? – kérdezte Ashley izgatottan.

             - Két hét múlva, pénteken, a City Park-ban – mosoly ült ki az ajkamra, mikor meghallottam a helyszínt. Imádok ott lenni!

             - Lányok, el kell gyertek! Remek lesz!

             - Oké – Ash beadta a derekát, és nekem sem kellett lehozni a csillagokat az égről, hogy beleegyezzek.

            Az biztos, hogy érdekes lesz az Örömtűz. Alig várom! És nagyon remélem, hogy Tyson is el fog jönni.




p.s.: No, Márta, megúsztam! :D :))

Tizenkettedik rész - Gyanú

Sziasztok!

Mielőtt száműzetésbe küldenétek Pakisztánba, tudnotok kell, hogy nálunk jövőhéten lesznek a vizsgák, a múlt héten pedig a ballagás és a bankett volt. Sajnálom a késést! Nem garantálom, hogy jövőhéten időben meg fog érkezni a fejezet! Bocsi :(.

Jó olvasást!
xoxo

N. 

p.s.: No, Márta, megúsztam! :D :)) 

            Az éjjel nem tudtam aludni.

            Elsősorban, Ashley nem hagyott. Az, ahogy viselkedett a bálon, teljesen eltért az igazi Ashley-től. Fogalmam sincs mi üthetett belé. Nem együtt jöttünk haza. Ash-t Dan hozta haza. Ismét hazavittem Gregory-t. Áttáncoltam vele az estét. Remek fiú. Boldog vagyok, amiért megismertem őt.

Ő volt a másik dolog, ami nem hagyott aludni. Vajon, miért táncolt velem? És miért ilyen kedves velem? Talán akar tőlem valamit? Az kétségtelen, hogy tetszem neki, de tudja, hogy van barátom. Lehet, hogy nem érdekli? Vagy az is lehet, hogy csak én képzelem be a dolgokat a kapcsolatunkba, és ő minden emberrel ilyen kedves. Valószínűleg ez így van. És, ha Ash-nek igaza van, és Tyson valóban nem olyan, mint amilyennek mutatja magát? Őszintén szólva, inkább hiszek a testvéremnek, mint a pasimnak, akit még alig ismerek. Hisz, csak három hónapja járunk, Ashley pedig már több, mint tizenöt éve a testvérem. Számomra ő, nyitott könyv, de Ty nem.

Vajon miért nem mondta eddig Gregory, hogy van egy testvére? Méghozzá, ikertestvére! Sokszor szóba jött a család, de ő egyszer sem említette, hogy lenne neki. De miért? Nem akarom megkérdezni, mert akkor meggondolná, hogy pióca vagyok, és minden apró kis titkát meg akarom tudni. Pedig nem vagyok kíváncsi típus. Ez a város olyan dolgokat hoz ki belőlem, amit nem hittem volna, hogy léteznek bennem. Az új környezet megváltoztatott.

Reggel – amint elhatároztam, hogy inkább hagyom az alvást, mert úgy sem fog összejönni – átmentem Ashley szobájába, hallottam, hogy már ébren van, ezért bekopogtattam.

 - Igen? – amint megszólalt, résnyire kinyitottam az ajtót, és a szokásos módon engedélyt kértem a látogatásra.

 - Ashley, minden rendben? A bálon elég furcsán viselkedtél, és...

 - Minden oké – nem engedte, hogy befejezzem a mondatot. Sajnos nem hittem neki.

            -  Nem úgy nézel ki, mint akinek mindene rendben van. Mondd el mi a baj! – próbáltam kérlelni, de a húgom semmit sem mondott. Megsimogattam a vállát, és próbáltam a fejébe látni. Megvan az a képességem, hogy olvassak másokban. A húgomban könnyű, hiszen születése óta ismerem. Remek megérzéseim vannak. Most viszont imádkoztam, hogy ezek ne hagyjanak cserben.

             - Ashley, láttad Tyson-t egy másik csajjal? Vagy, veled csinált valamit? Vagy, mondott neked valamit? Mondd el, mi történt!

             - Nézd, nem akarom, hogy szakíts vele, mert nem vagyok biztos benne, hogy ő volt-e vagy sem. Csütörtökön, amikor jöttem hazafele, láttam egy fickót. Háttal állt nekem, úgyhogy nem láttam az arcát, csak azt, hogy előtte egy szőke, amúgy nagyon csinos, csaj állt, és ölelték egymást, Nézd, nem tudom, hogy ő volt-e vagy sem, de jobb lenne, ha megkérdeznéd, hogy mit csinált csütörtökön, délután négykor – Ashley szavai egy kicsit felpörgették a vérnyomásomat. Úgy éreztem, hogy csalódtam Tyson-ban. A húgomnak nincs oka hazudni, és ha lenne, akkor sem hiszem, hogy megtenné. Bízom benne. S bár azt mondta, hogy nem biztos, hogy őt látta, de ott a kérdés; mi van akkor, ha mégis? Ohh... pedig olyan szépen indult a kapcsolatunk. Muszáj volt elrontsa? Jó, de akkor sem biztos, hogy ő volt az. De az is lehet, hogy mégis. Kezdett bosszantani ez a dilemma. Utána kell járjak ennek a dolognak.

             - Ugye nem haragszol rám? – kérdezte Ashley bűnbánatos szemmel.

             - Nem. Dehogy haragszom. Miért tenném? Hiszen, te csak jót akarsz nekem.

             - Nézd, Katherine – kezdett bele Ashley a mondandójába – nem akarlak úgy látni, mint a tavaly, és a tavalyelőtt. A bonyodalmak, és a sok csalódás teljesen betett neked. Nem akarom, hogy még egyszer így magad alatt légy. Oly’ sok csalódás ért eddig, nem csak a fiúk terén, hanem a barátokkal is, hogy csodáltam, hogy reggelente volt erőd felkelni. S csak hogy tudd, nem engedem, hogy ismét olyan helyzetbe kerülj. Ha Tyson valóban megcsal, nem fogom neked engedni, hogy ismét depresszióba ess. Ér ő annyit? – tette fel a költői kérdést.

             - Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak, de, ha tényleg megcsal, akkor nem fogok sírni utána. Nem vagyunk olyan régóta együtt, hogy ne tudjam elengedni. És szerencsére nem történt semmi... olyasmi köztünk, úgyhogy nem fogok öngyilkos lenni miatta – mondtam egy kis gúnnyal. Jó tudni, hogy a húgom mellettem van. Ő az egyetlen, aki kiáll mellettem. Persze, a szüleimen kívül, de ők már lapra tartoznak. Véleményem szerint, nekik megvan a saját gondjuk, és biztos nem kíváncsiak az enyémre.

             - Hát, akkor ezt megbeszéltük. Viszont, beszélned kell Tyson-nal, még a mai nap folyamán.

             - Nem lehet. Személyesen akarom kifaggatni, és csak holnap jön haza.

             - Rendben.

Befejeztük a beszélgetést Ashley-vel, és lementünk reggelizni.

            Az ablakon beszűrődött a reggeli nap sugarai, s elhatároztam, hogy el fogok menni sétálni. Úgy gondoltam, magammal hívom Ashley-t, de neki randija lesz Dan-nel, úgyhogy egyedül maradtam Thomas-szal. Elmentünk az egyik kedvenc helyemre; a parkba. Kellemes idő volt. A nap hét ágra sütött, a fák zöldben pompáztak, a tó színe bűvölő volt. Oly’ tiszta, oly’ kék, hogy késztetést éreztem arra, hogy megmártózzak benne. Szerencsére győzött a józan ész, és inkább csak sétálgattam mellette. Thomas ma kivételesen jófiú volt. Leültünk egy padra, ő pedig a kis fejét az ölembe hajtotta. Úgy szeretem őt! Bundája puha volt – hála a heti két fürdetésnek - szemei kékek... szerintem ha Thomas pasi lenne, bele is habarodnék. Néha olyan érzésem van, mintha meg akarna igézni.

            Csendben ültünk a lócán, az emberek néha-néha vetettek ránk egy-egy pillantást, amelyben ámulatunkat - vagy irigységüket - fejezték ki, a kutyám és köztem lévő viszony miatt. 

            Egyszer csak különös hangra lettem figyelmes. Zenét hallottam. Igaz, elég halkan, de érződött rajta, hogy élőben megy. Felkeltünk a padról Thomas.szal, és a hang irányába lépkedtünk. Amikor egyre közelebbről lehetett hallani a zenét gyorsabb tempóra kapcsoltam, s egyszer csak megpillantottam a zenekart. Akusztikus hangszerekkel játszottak. Mindegyik tagot ismertem. Két gitáros volt, és egy énekes. Mindhárman a sulimba járnak. Az egyik gitárost Rick-nek hívták, a másik pedig a gitártanárom. Mondta, hogy van zenekara, de azt elfelejtette megemlíteni, hogy ma itt fognak játszani. Pedig sokszor rágtam a fülét, mert kíváncsi voltam rájuk. A lány, aki énekelt, az egyik osztálytársam. Őt Caroline-nak hívják. A padtársam, és nagyon jóban vagyok vele.

Csak álltam, és néztem, amint elvarázsolták a parkban sétáló embereket. Caroline-nak csodás hangja van. Jól döntöttem, mikor eljöttem a parkba. Jól esett hallanom őket.